A családunk életében Kristóf is teljesen részt vesz, és természetesen mindent ki akar próbálni, amit a testvérei (pl. jég- és görkorcsolyázni is akar, pedig az aztán tényleg nem megy, de azért néha próbálkozunk). Nem mondom, hogy mindig könnyű vele ugyanazokat a programokat végigcsinálni, mint a testvéreivel, de meggyőződésem, hogy más út nincsen. Persze vannak extrém esetek, például sziklát mászni biztos nem kísérne el minket, de általában mindenben részt vesz ő is, még ha nehéz is. Később, ha a testvérei nagyobbak lesznek, ez biztos változni fog, de egyelőre igyekszünk mindent együtt csinálni. 

Problémás hely volt régebben például az étterem, ahol nehezen tudta kivárni az ételt, és ilyenkor jött-ment, a szomszéd asztaloknál ülőknek produkálta magát, benézett a konyhába ellenőrizni a szakácsot stb. Szerencsére enni nagyon szeret, így amikor végre megjelent az étel, onnantól vele volt könnyebb, és a húgaival nehezebb. 

Ha nagy ritkán moziba megyünk a lányok kérésére, akkor sem egyszerű, hogy végig bírja ülni az egész filmet. Akárcsak a kisebb gyerekek, a már egyszer látott filmeket szívesen nézi újra, de egy teljesen új történet valószínű túl bonyolult neki, hogy érdekes legyen. Kivéve, ha sok vicces, börleszkszerű jelenet van benne, mert azokat imádja, és ilyenkor olyan hangosan röhög, hogy mindenkinek jó kedve lesz mellette.

Mint minden gyereknek, neki is nagyon fontosak az élmények, és rengeteget tanul ezeken keresztül. Ráadásul ilyenkor normál környezetben van, látja, hogyan viselkednek a testvérei, megtapasztalhatja, hogyan reagálnak a kívülállók egy-egy kevésbé megfontolt cselekedetére (mint például összetekert újsággal megütögetni egy néni fejét, hogy figyeljen). Rengeteget jelentene a sérült embereknek, ha a társadalom is jól tolerálná a jelenlétüket, még ha egy kicsit ki is kell lépni a komfortzónából. Ezért nevezzük magunkat civilizáltnak, nem?