Kristóf vonzódik az autókhoz, különösen az idegenek autóihoz. Szeret kipróbálni mindenféle kocsikat, beülni előre-hátra, megkeresni a vészvillogót. Ha jönnek hozzánk barátok, érkezéskor, miután a vezető kiszállt, ő általában egyből beül, és jól felfedezi a fedélzetet. Van, hogy egészen sokáig elüldögél a kocsiban, ami nem jó, mert előbb-utóbb minden kart és gombot ki akar próbálni.
A saját autónkban az ülésrend állandó vita tárgya, ami nem meglepő, mert emlékszem, mikor én voltam gyerek, akkor is az volt. Korábban azt a szokást alakítottuk ki, hogy Kristóf mint legnagyobb ült előre, hogy anyuka hátra tudjon ülni az egészen kiskorúakhoz. Azóta is Kristófé, mint nagyfiúé a privilégium, hogy néha elöl ülhet. Csakhogy ő nem csak ülni szeret elöl, hanem nyomkodni is. A vészvillogó az alap. Régebben egy-egy piros lámpánál észre sem vettem, és már be is kapcsolta a vészvillogót, hogy a mögöttem levők már a kikerülési manővert kezdték. Az ablaktörlő maximum fokozatra állítása és utána röhögés a szárazon örült módra törlő lapátokon szintén nagy kedvenc.
Nem mondom, hogy soha nem álltam meg és cseréltem meg az utasokat mikor már tényleg húzós volt a helyzet, de alapvetően igyekszem inkább egymilliószor elmondani, mit lehet csinálni az autóban és mit nem. Azóta Kristóf többször elöl ülhet az iskolabuszban is, és mivel azt hiszem ott kevésbé tűrnék a nyomkodást, örömmel gondolok arra, hogy talán valamit megértett az anyósülés etikettből. Egész addig, míg újra a mi autónkban nem kezd garázdálkodni.