Teljesen megértem azokat az embereket, akik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, ha egy sérült emberrel találkoznak. Azt hiszem, a legnehezebb az, hogy a fogyatékosok sokszor teljesen kiszámíthatatlanul cselekszenek, és ezt a mi normák közé szorított életünkből kiindulva nehéz lereagálni. Furán néznek, mindenképp kezet akarnak fogni, megfogják a ruhánkat, furcsákat és esetleg értelmetleneket kérdeznek, rázzák a fejüket, sikongatnak stb.
A legfontosabb annak a tudatosítása, hogy az ő világukban ez teljesen rendben van, illetve hogy az is teljesen rendben van, ha emiatt elsőre nekünk nehéz megérteni a viselkedésüket. Mintha egy idegen kultúrából jövő emberrel találkoznánk, aki sok szempontból furcsának tűnik. Mit tegyünk akkor és mit ne?
- Ne szánakozz! Ez a legeslegfontosabb szabály. Szánalomra maximum neked van szükséged, mert nem érted őt. Se neki, se a szüleinek, se a testvéreinek nincs szüksége a szánalmadra, mert valószínűleg boldogabban és kiegyensúlyozottabban él, mint te. Ha mégsem, akkor az nem a fogyatékossága miatt van, hanem ugyanazért, amiért téged is szánnának: mert nem szeretik és nem fogadják el, vagy mert épp aznap rossz kedvvel ébredt.
- Legyél nyitott! Próbálj ne menekülni, félrenézni, ellenségesen viselkedni. Egy mosoly, egy kedves szó ugyanúgy boldoggá tesz egy sérült embert is, mint egy kézzel-lábbal magyarázó japán turistát, akit ugyanúgy nem értesz meg elsőre. A mosolyod ne legyen lekezelő. Gondolj arra, hogy egy másik emberrel beszélsz, aki kb. ugyanolyan mint te, csak egy kicsit máshogy éli meg a világot.
- Ne bámulj! Tudom, ezt nehéz megállni, mindannyian szeretjük a szokásostól eltértő dolgokat jól megnézni. Ha már bámulsz, és a bámulatod tárgya rád mosolyog, vagy mond valamit, legalább reagálj kedvesen, lásd előző pont.
- Legyél különösen is segítőkész! Ha meglátod, hogy egy fogyatékos ember száll fel a metróra, diszkréten add át a helyed, mert nem biztos, hogy pl. jól tud egyensúlyozni egy mozgó járművön, még ha erős és fiatal is. Ha esetleg egy autistával hoz össze a sors, és hangosan követeli, hogy az ajtó melletti hely kell neki, akkor ne habozz, és engedd neki, hogy leüljön. Hidd el, a szülő vagy kísérő nagyon hálás az ilyen figyelmességért.
- Viselkedj normálisan! Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, mert ez abszolút alapvető! Ne gügyögj, de ne hagyd azt se, hogy olyasmit tegyen, amit másnak sem hagynál. Például az én fiam rá van kattanva a mikrofonokra, és ha meglát egy mikrofonba beszélő embert, akkor megpróbálja megszerezni a mikrofont, hogy belebeszéljen. A helyes magatartás ilyenkor határozottan és barátságosan megkérni, hogy ezt ne csinálja, mintha egy “normális” gyereket kellene leállítani. Nem kell kétségbeesetten nézni, hogy most mi lesz, vagy mindent megengedni, mert hogy szegény gyerek “beteg”.
